A Wonderful Story - Egy csodálatos történet

A SZERETET MINDENT MEGOLD...

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú
öregembert látott üldögélni az udvaron.
Nem ismerte őket.
Így szólt:
"Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok.
Kérlek,gyertek be és egyetek valamit."

"A ház ura itthon van?" - kérdezték.
"Nem", válaszolta az asszony.

"Akkor nem mehetünk be" - felelték.

Amikor este a férje hazaért, az
asszony elmondta neki mi történt.

"Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok,
és hívd be őket!"

Az asszony kiment és újra behívta az öregeket.
"Együtt nem mehetünk be a házba", felelték "

"Miért nem?" kérdezte az asszony.

Az egyik öreg magyarázatba kezdett:
"Az ő neve Jólét", mutatott egyik
barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta,
"ő A Siker és én vagyok
a Szeretet."

Majd így folytatta: "Most menj vissza a házba, és beszéld
meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni."

Az asszony bement a
házba és elmondta a férjének, amit az öreg mondott.

A férj megörült.
"Ez nagyszerű!" mondta. "Ebben az esetben hívjuk be a Jólétet.
Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat Jóléttel!"

A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább
a Sikert?"

A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját
javaslatával.
"Nem lenne jobb a Szeretetet behívni?
Az otthonunk megtelne szeretettel!"

"Hallgassunk a menyünkre", mondta a férj a feleségének.
"Menj, és hívd be a Szeretetet, hogy legyen a vendégünk."

Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget.

"Melyikőtök a Szeretet?
Kérlek, gyere be, legyél a vendégünk."

A Szeretet felállt és elindult a ház felé.
A másik kettő szintén felállt és követték társukat.

Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert.

"Én csak a Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?"

Az öregek egyszerre válaszoltak:

"Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be,
a másik kettőnek kint kellett volna maradnia.
De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk."

Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!

Eddig a történet, mely 4 jókívánsággal folytatódik.

Valaki, aki nagyon közel áll a szívemhez, elolvasva, azt mondta:

"Nagyon szép történet, csak sajnos nem igaz!

Nézz körül, mit látsz?"

És hosszan sorolta mindazt,
amivel nap mint nap szembesülünk életünk minden
területén, ha nem csak nézünk, hanem látunk, hallunk is.
Sokan állítják, lassan mindent elborít a sötétség.

Nem értek egyet!

Csak akkor tehetné meg, ha hagyjuk.

De hitem szerint mindig voltak, vannak
és lesznek, akik a fényre törekszenek.

Akik számára még ma is mindennél fontosabb a Szeretet.

Akik nemcsak mondják ezt,
hanem a lelkük mélyéig komolyan is gondolják.

És ami még fontosabb:
ki is mondják, le is írják, egyszóval, továbbadják!

Így, ha egy gyertya meggyújt egy másikat,
egy másik egy harmadikat…
akkor minél több gyertya ég, annál nagyobb a fényesség!

És, hogy a fény mindig legyőzi
a sötétséget, azt a Nap minden reggel bizonyítja!

Életünk minden napjára ezért szívből kívánom magunknak,
ne csak emlékezzünk erre, hanem tegyünk is érte!

Hisz tudjuk,

"egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat..."

Négy gyertya

Négy gyertya égett az adventi koszorún.

Olyan csend volt, hogy hallani lehetett amit a gyertyák beszéltek.

Az első gyertya megpislant és elkezdte:

az én nevem:BÉKE
AZ ÉN LÁNGOM VILÁGÍT,DE AZ EMBEREK NEM TARTJÁK BE A BÉKÉT..

A lángja pislákolni kezdett,még végül kialudt.

A második gyertya is rákezdte:

a nevem: HIT
AZ EMBEREK NEM AKARNAK TUDOMÁST SZEREZNI SEMMIRŐL, ÚGYHOGY HIÁBA VILÁGÍTOK ÉN IS...

Huzat támadt, és a gyertya lángja kialudt.

A harmadik gyertya szomorúan és csendesen rákezdte:

az én nevem: SZERETET
MÁR NINCS ÉRTELME, HOGY VILÁGÍTSAK AZ EMBEREKNEK,FÉLRETOLTAK ÉS ELFELEJTETTEK.....

És lángja sisteregve kialudt.

Egy kisfiú lépett a szobába, ránézett a gyertyákra , és így kiáltott:

"NEKTEK ÉGNETEK KELL ! "
És majdnem sírva fakadt.....

Ebben a a pillanatban megszólalt a negyedik gyertya is :

Ne FÉLJ! AMEDDIG ÉN ÉGEK, ADDIG MINDIG VAN REMÉNY!

A gyermek szeme felragyogott,meggyújtotta róla a három kialudt gyertyát.
A remény lángjának soha nem szabad kialudnia......és így a négy lángot:

A Békét, a Hitet, a Szeretet és Reményt...őrizni kell mindörökre !

Add ,Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a Remény !
Hadd legyünk eszköz kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében: a béke,a hit,a szeretet és a remény lángját !!

Fonák mese

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt,
élt egy kicsiny kisleány.
Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot.

Nem voltak játszótársai,
mert környezetükben csupa gazdagok éltek,
akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket.
A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.

Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült.
Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta.
Kukoricababáját hercegnőnek nevezte.
A Nap izzó hevét, simogató aranyzuhatagként élvezte,
és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: én a Nap leánya vagyok,
és azért süt ilyen forrón rám,
mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson,
mindenből hasznot kovácsoljon.
Ha langyos nyári zápor hullott,
szappannal a kezében kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt,
nem értették, miért tud mindennek örülni.
Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek.

A kislány felnőtté vált.
A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek.
Mindenki hozza el egy batyuban azt,
amiből úgy érzi,
olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle.

Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is.
Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt.
A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található.
Megkérdezték tőle:

Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

Nem.

Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást.
A vitákból a békülést.
Vagy ha elveszítettem valamit,
megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet.
Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben,
csak - tudjátok,
én mindent a visszájára fordítva használok.

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget,
ahol emberi érzések éltek:

a Vidámság,

a Bánat,

a Tudás

és még sok más,

így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.

A szeretet megszólította:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni!

- Válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet !- mondta a Bánat

- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt.

Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog,
hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.

Amikor földet értek, az öreg elment.

A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az Idő volt- mondta a Tudás.

- Az Idő?- kérdezte a Szeretet.

Miért segített rajtam az Idő?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet!

Bruno Ferrero: A két jégtömb

Volt egyszer két jégtömb.

A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást.
Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Néhány "jó napot", egy-két "jó estét".
Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek!
Gyönyörűen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult.
Kis koruk óta tudták ,hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején...

Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli.
Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg,
enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt,
az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik.
Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig.

A másik jégtömb is ugyanezt érezte.
Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni.

Ki is folytak az üregből és nem messze onnan,
csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt.
A közös aggodalmat és bizonytalanságot is.
Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár.
Egy kedves szó.
Egy köszönés.
Egy simogatás.
Egy mosoly.
Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

Akkor miért nem tesszük ezt?

A kerítés

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú.

Az apja adott neki egy zsák szöget,
és azt mondta neki,
verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal,
mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel,
vagy valami rosszat mond valakiről.

Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe.

A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain,
és a bevert szögek száma napról napra csökkent.

Rájött arra,
hogy sokkal egyszerûbb volt uralkodni az indulatain,
mint beverni a szögeket a kerítésbe.

Végre elérkezett az a nap is,
mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.

Ekkor odament az apjához,
és elújságolta neki,
hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe.

Az apja azt mondta neki,
húzzon ki egy szöget minden egyes nap,
mikor nem vesztette el a türelmét,
és nem veszekedett senkivel sem,
vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről.

Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának,
hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből.

Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:

"Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál."

Állj meg egy pillanatra,
nézd csak,
mennyi lyuk van a kerítésben.
Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt.
Ha veszekszel valakivel,
vagy rosszat mondasz valakiről ,
megsebzed õt.
Egy ugyanolyan sebet hagysz az õ lelkében,
mint ezek a lyukak itt.
Hátba szúrhatsz egy embert,
majd kihúzhatod a kést a hátából,
a seb örökre ott marad.
Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot,
a seb talán örökre ott marad.
A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat,
mint a testi.
Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat.

A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az,
ami segíthet a lyukak eltüntetésében.

Minden pillanat kincs, ami a Tiéd.

John Wayne Schlatter: Varázskavicsok

Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött,
amikor hirtelen vaktó fényesség vette őket körül.

Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik.

Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd.

Végül így szólt a hang:

- Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok!

Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon,
és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

Miután eltűnt a jelenés, pásztorok csalódottan néztek egymásra.
Arra számítottak,
hogy a lét örök titkai tárulnak föl előttük,
melyek révén gazdagságot, egészséget és célt adhatnak a világnak.
Ehelyett valami értelmetlen, lélektelen munkát bíztak rájuk.

A káprázatos ragyogás emléke mindazonáltal arra sarkallta őket,
hogy lehajoljanak néhány kavicsért,
és bedugják a nyeregtáskájukba,
miközben dühösen morgolódtak.

Egy napi vándorlás után tábort ütöttek,
s ahogy benyúltak a nyeregtáskájukba,
felfedezték,
hogy valamennyi felszedett kavics gyémánttá változott.
Örültek a drágaköveknek, és bánkódtak, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot.